Osztrák–Magyar Monarchia
Österreichisch-Ungarische Monarchie Ausztria–Magyarország Österreich–Ungarn 1867. június 8. – 1918. október 31.
Az Osztrák–Magyar Monarchia címere Az Osztrák–Magyar Monarchia zászlaja
Mottó: Indivisibiliter ac Inseparabiliter / Feloszthatatlanul és elválaszthatatlanul Nemzeti himnusz: Gott erhalte
Általános adatok
Fővárosa	Bécs (Ciszlajtánia) Budapest (Transzlajtánia) [1]
Terület	681 727 [2] km²
Népesség	52 749 900 [1] (1914) fő
Hivatalos nyelvek	német, magyar
Vallás	római katolikus, református, evangélikus, unitárius, szerb ortodox, román ortodox, szunnita muzulmán, zsidó
Pénznem	Osztrák–magyar forint (1867–1892) Osztrák–magyar korona (1892–1918)[1]
Kormányzat
Államforma	monarchia
Uralkodó	I. Ferenc József (1867–1916) IV. Károly (1916–1918)
Dinasztia	Habsburg–Lotaringiai-ház
Törvényhozás	Birodalmi Tanács (Osztrák Császárság) Országgyűlés (Magyar Királyság)
Elődállam Utódállam ←   →  →  →  →  →  →
A Wikimédia Commons tartalmaz Osztrák–Magyar Monarchia témájú médiaállományokat.

A magyarság történelme
A magyar nép kialakulása
Középkor
Kora újkor
19. század
Reformkor Szabadságharc Kiegyezés Osztrák–Magyar Monarchia
A 20. századtól máig
Sablon:A magyarság történelme m v sz

Az Osztrák–Magyar Monarchia (vagy Ausztria-Magyarország, németül: Österreichische-Ungarische Monarchie vagy Österreich-Ungarn) 1867 és 1918 között fennállt különleges, kettős (dualista) állam, pontosabban államszövetség volt Közép-Európában.^[3] Két fele a Magyar Királyság és az Osztrák Császárság volt, melyek a közös uralkodó és a közös ügyként igazgatott külügy, hadügy és az ezekkel kapcsolatos pénzügyek által összekapcsolt önálló államok voltak. Az Osztrák–Magyar Monarchia Ferenc József szerint csak és kizárólag három ember egyezkedése és tárgyalásai (kiegyezés) közepette jött létre: „Deák, Andrássy és jómagam”^[4] Az erről szóló törvényt Ferenc József magyar király (egyúttal osztrák császár) 1867. július 28-án szentesítette.

A Monarchia többnemzetiségű állam volt, nemzetiségei közül a német nyelvű osztrákokon és a magyarokon kívül a fontosabbak a különböző szláv népek (lengyelek, ukránok, csehek, szlovákok, szlovének, horvátok, szerbek, bosnyákok), a románok és az olaszok voltak. A Magyar Királyság államszerkezete modern történelmi fejlődése és a 19. században követett modellje alapján Angliához (később Egyesült Királyság) és Franciaországhoz hasonlóan unitárius állam (azaz ún. egységállam) volt, míg a Lajtán túli területek Ausztria történelmi fejlődése és modellje alapján föderatív állam volt (akárcsak az 1871-ben létrejött Németország), amelyet az uralkodóház, a hadsereg és pár központi intézmény tartott össze. A nemzetiségeket és mozgalmaikat azonban a kiegyezés politikai-közjogi építményéből teljes egészében kihagyták. Azonban Ausztriában a szövetségi államszerkezetének jóvoltából nemzetiségi elitek egy jelentős részét hatékonyan integrálták a politikai rendszerbe (több osztrák, sőt közös miniszter is lengyel vagy cseh volt), Magyarország nyugat-európai típusú unitárius, azaz "egységállami" államszerkezeti berendezkedése viszont a nemzetiségi vezetők szinte teljes kiszorítását célozta. Mindezek ellenére unikumnak számított a korabeli Európában, hogy etnikai kisebbségeket képviselő politikai pártok indulhattak az országgyűlési választásokon, és gyakran be is jutottak a magyar parlamentbe. Fontos megjegyezni, hogy az I. világháború előtti Európában kizárólag Ausztriában és Magyarországon deklarálták és alkottak törvényt a kisebbségi jogok védelméről. Ugyanakkor 1918-ra, az elvesztett első világháború befejezéséig a Monarchiának és két alkotóelemének belső kohéziója teljes egészében megszűnt, és végül a Monarchia nem egyszerűen két alkotóelemére bomlott fel, hanem területén új államok sora jött létre.

Az Osztrák–Magyar Monarchia 621 538 km²-es területével^[5] Európa második legnagyobb méretű állama Oroszország után, 51 milliós népességét tekintve^[6] pedig Európa harmadik legnépesebb állama volt az Orosz Birodalom és a Német Császárság után.

Ausztria-Magyarország 1910-től Franciaországot megelőzve a világ negyedik legnagyobb gépgyártójává és gépipari exportőrévé vált az Egyesült Államok, Németország és az Egyesült Királyság után.^[7]
Elektrotechnikai és villamosipari termékek (elektromos háztartási eszközök, gyáripari elektromos eszközök, valamint generátorok gőzturbinák transzformátorok) piacán pedig a világ harmadik legnagyobb gyártója és exportőre volt, az Egyesült Államok és Németország után.^[8][9]

Elnevezése

A kettős állam hivatalos megnevezése magyarul Osztrák–Magyar Monarchia, míg németül Österreichisch-Ungarische Monarchie volt, amit a császár és király 1868-ban hirdetett ki.^[10] A nemzetközi érintkezésben mégis inkább az Ausztria-Magyarország (Österreich-Ungarn) forma terjedt el. Az osztrákok használták még a k. u. k. Monarchie^[11] (azaz Kaiserliche und königliche Monarchie Österreich-Ungarn vagyis Császári és Királyi Osztrák–Magyar Monarchia^[12]), valamint a Dunai Monarchia és a Kétsas elnevezést is, azonban ezek egyike sem terjedt el sem Magyarországon, sem máshol. A Monarchia megnevezése a legjelentősebb nemzetiségei nyelvén^[forrás?]:

• 
  Bosnyákul: Austro-Ugarska monarhija
  


• 
  Csehül: Rakousko-Uhersko
  


• 
  Horvátul: Austro-Ugarska Monarhija
  


• 
  Lengyelül: Monarchia Austro-Węgierska
  


• 
  Olaszul: Impero austro-ungarico
  


• 
  Románul: Imperiul Austro-Ungar
  


• 
  Szerbül: Аустроугарска монархија
  


• 
  Szlovákul: Rakúsko-Uhorsko
  


• 
  Szlovénül: Avstro-Ogrska
  


• 
  Ukránul: Австро-Угорська імперія
  

Története

Előzményei és létrejötte

Lásd még: a Kiegyezés cikket

1835-től a könnyen befolyásolható V. Ferdinánd került a Habsburg Birodalom élére. Az 1848-ban megindult Népek tavasza során kitört az első bécsi forradalom, a magyar szabadságharc, majd a második és a harmadik bécsi forradalom is, melyek következtében lemondatták az uralkodót, és a tizennyolc éves unokaöccsét, Ferenc Józsefet koronázták császárrá. Az olasz egyesítési mozgalom megerősödése, majd a solferinói csatában (1859) elvesztett Lombardia, valamint a porosz–osztrák háború során megvívott königgrätzi csatában (1866) való súlyos vereség is nagy csapásként érte az amúgy is nehéz helyzetben lévő uralkodót, és aláásta az egész Birodalom tekintélyét. Ezek következtében a császár belátta, hogy az abszolutista, azonnali megtorlással járó politikája nem hozza meg a várt stabilitást, és az ezzel járó katonai költségvetés is komoly terhet jelent az állam részére. Ennek fényében politikai engedményeket tett, lemondatta több miniszterét, majd az októberi diploma és az ezt követő februári pátens kiadása értelmében megszületett a kétkamarás parlament, a Reichsrat. Az ekkor még főleg a volt nemes földbirtokosokból álló, rendi jellegű magyar uralkodó osztály az 1848-as áprilisi törvényekhez szeretett volna visszatérni, ezek eléréséhez azonban nem volt elegendő ereje. Azonban az uralkodó elbizonytalanodását érzékelve Deák Ferenc és Andrássy Gyula, fokozták politikai nyomásukat a bécsi udvarra, amely körülmények között Ferenc József már egyre jobban hajlott a kompromisszumra, míg végül 1867-ben létrejött az osztrák-magyar kiegyezés (Österreichisch-Ungarischer Ausgleich).

Miután Ferenc József megbizonyosodott arról, hogy Ausztria nem őrizheti meg nagyhatalmi pozícióját a magyarokkal való kiegyezés nélkül, eldöntötte, hogy tárgyalnia kell,^[13] Ferenc József szerint csak és kizárólag három ember egyezkedése és tárgyalásai közepette jött létre az Osztrák–Magyar Monarchia: "Deák, Andrássy és jómagam."^[14]

• 
  

  

  
  

  
  

  I. Ferenc József
  

  
  

  
  


• 
  

  

  
  

  
  

  Deák Ferenc
  

  
  

  
  


• 
  

  

  
  

  
  

  Andrássy Gyula
  

  
  

  
  

A kiegyezés értelmében az osztrák és a magyar felek összeegyeztették a bécsi udvar nagyhatalmi törekvéseit a magyar vezető rétegnek azzal a törekvésével, hogy Magyarország belső berendezkedését teljes egészében maguk határozhassák meg, ellenállva az iparosodás által hozott társadalmi változásoknak és a nemzetiségi mozgalmak egyre erősödő követeléseinek. Ez a kompromisszum azonban szükségképpen eltérő belső politikai fejlődéshez vezetett a két államban. Mivel közjogi értelemben a kiegyezés nem egyszerűen a közös uralkodó és a magyar vezető réteg, hanem éppen annyira a két birodalomfél között jött létre, ezért a létrehozott konstrukció elengedhetetlenné tette, hogy Ausztriában is alkotmányos berendezkedés jöjjön létre. Ennek eredménye lett a dualista államszövetség, Osztrák–Magyar Monarchia (Österreichische-Ungarische Monarchie) néven.

A politikai kiegyezést a közös ügyek költségeinek megosztásáról, a vámunióról és egyéb gazdasági kérdésekről szóló gazdasági kiegyezés egészítette ki, amit azonban tízévenként meg kellett újítani. Mindezek része volt, hogy az osztrák császár egyben magyar király is lesz. Ezért 1867. június 8-án a budavári Nagyboldogasszony-templomban, I. Ferenc József néven magyar királlyá koronázták az osztrák uralkodót, valamint Wittelsbach Erzsébetet, a magyarok által gyakran csak Sisi néven becézett közkedvelt feleségét.

Gyarmatosítás

Bővebben: Tiencsini koncessziós zóna és Ferenc József-föld

A Monarchia a közvetlen atlanti-óceáni kapcsolat hiánya miatt nem tudott érdemi kolonizációt folytatni. A Birodalom inkább különböző területeinek megtartására törekedett, de tengerentúli területek híján is a nyugat-európai hatalmak egyik legnagyobb vetélytársukat látták benne. Az 1899 és 1901 között zajló bokszerlázadás idején a Monarchia is küldött egy kisebb csapatot Kínába 6 másik nemzettel együtt, így a győzelem után egy kis gyarmatot szerzett Tiencsinben. Az apró koncessziós terület mérete alig 0,61 km² volt, de volt saját kórháza, iskolája és börtöne is. Mintegy 40 000-en éltek itt.^[15][16] A trianoni békeszerződésben a széteső Monarchia ezt a területét is elvesztette. A több mint 16 éves fennállás során azonban számos épületet húztak fel, amelyek közül alig egy-két darab maradt meg, és a történészek szerint az Osztrák–Magyar Monarchia Európán kívüli épületei közül csak ezek állnak ma is.

Az egyetlen jelentősebb expedíciót 1873-ban tették, ekkor az északkeleti átjáró keresése közben az osztrák–magyar északi-sarki expedíció Payer és Weyprecht vezetésével felfedezett egy szigetcsoportot, amit tiszteletből I. Ferenc József után Ferenc József-földnek kereszteltek el, ez a terület azonban sohasem volt a Monarchia gyarmata, igényt sem támasztott rá.^[17]

Felbomlása

I. Ferenc József (1848–1916)

1918. október 16-án IV. Károly magyar király a Lajtáninneni területeken Hussarek-Heinlein-kormány javaslatára egy kiáltványt juttatott el az emberekhez. Ebben a kiáltványban engedélyezte, hogy az Osztrák Császárság átalakuljon egy konföderációvá. Ennek következtében az ausztriai nemzetiségek saját nemzetgyűlést alakítottak.

Gavrilo Princip elfogása

A Wekerle-kormány azonban félreismerte a helyzetet, és visszautasította a király kiáltványát. A magyarok továbbá fel akarták mondani a perszonáluniót Ausztriával. ^[18] 1918. október 24-én a császári kormány elveszítette a hatalmát Bécs felett, a Császárság részei is kiválásra készültek. A Wekerle-kormány kihasználva a hangulatot október 31-ével felmondta az 1867-es megállapodásokat, ezzel megszűnt a perszonálunió Ausztria és Magyarország között.

Október 28-án Prágában kikiáltották a csehszlovák államot, Galícia csatlakozott a lengyel államhoz. Másnap a morva nemzetgyűlés is felszámolta a császári intézményeket Brnóban, és csatlakoztak a csehszlovák államhoz. A horvát Szábor elszakadt Magyarországtól, és Zágrábban kikiáltották a Szlovén–Horvát–Szerb Államot. A szlovének is kihirdették elszakadásukat Ausztriától.^[19]

November 11-én Bécsben Heinrich Lammasch miniszterelnök (október 26-án ő vezette az aznap megalakult Likvidációs Minisztériumot^[20]) menesztette a hatalmából a császárt. Másnap kikiáltották Német-Ausztria Köztársaságot. Az eckartsaui nyilatkozatában I. Károly császár (Magyarországon IV. Károly néven királyként uralkodott) is lemondott az államügyek intézéséről és uralkodói jogairól.

A felbomlás következményei és jogi háttere

A Monarchia létének az első világháborús katonai vereség és a nemzetiségi mozgalmak felerősödése vetett véget.

Réthey Ferenc: a Magyar Szent Korona országainak etnográfiai térképe az 1880. évi népszámlálás adatai alapján. Budapest 1886, rajzolta Kogutowicz Manó

Noha az USA támogatta a Monarchia fennmaradását, de a többi antant tagállam (Egyesült Királyság, Franciaország, Olaszország) nem osztotta az USA ezen nézetét, így a Monarchiát feloszlatták. Ausztria és Magyarország viselte a politikai felelősséget a háborúért. A Saint Germain-i békeszerződés és a trianoni békeszerződés által lefektetett új határok szétszabdalták a korábbi jól működő gazdasági egységet, és kiélezték a korábban is meglévő, ám a Monarchia által kordában tartott nemzetiségi vitákat Közép-Európában, amelyek így hozzájárultak a második világháború kitöréséhez.

Felséges Ferenz Josef I. Magyar Ország királya, színezett litográfia

A szakirodalomban vitás kérdés a Monarchia felbomlása. A dualista állam ugyanis két független államból: az Osztrák Császárságból és a „Magyar Szent Korona országaiból” állt. A magyar felfogás szerint a Monarchia jogi értelemben nem volt állam. A két ország impériuma mellett nem volt külön államhatalom, sem külön területe, így a Monarchia felbomlása csupán a két állam közötti jogi kapcsolatok megszűnése volt 1918 novemberében. Az osztrák jogi szakírók szerint az Osztrák Császárság megszűnése a szétesés fogalma alá vonandó, hiszen egyik utódállam sem tekintette jogelődjének a Császárságot. Az újonnan alakult Osztrák Köztársaság sem volt azonos a Császársággal.^[21][22]

A szakirodalomban elterjedt kifejezés az „utódállam” fogalom, a Monarchia utódállamának tartják Magyarországot, Ausztriát, Csehszlovákiát, Lengyelországot, Romániát, Olaszországot és az SZHSZ Királyságot.^[23][24][25] Van azonban olyan szakirodalom is, amely Lengyelországot, Olaszországot és Romániát nem tekinti utódállamnak.^[26] Gyakorlatilag azonban azt mondhatjuk, hogy a Monarchia egyetlen utódállam nélkül szűnt meg. A Magyar Köztársaság a Magyar Királyságot tekintette jogelődnek, míg Ausztria nem tekintette jogelődnek az Osztrák Császárságot.^[27]

Közvetlenül az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása után a területén létrejövő és a területéből részesülő államok:

• 
   Magyarország
  


• 
   Ausztria
  


• 
  Szlovén–Horvát–Szerb Állam
  


• 
   Csehszlovákia
  


• 
   Lengyelország
  


• 
   Olaszország
  


• 
   Románia
  

A Birodalom egykori területén álló mai államok:

• 
   Ausztria
  


• 
   Magyarország
  


• 
   Csehország
  


• 
   Szlovákia
  


• 
   Lengyelország
  


• 
   Ukrajna
  


• 
   Románia
  


• 
   Szerbia
  


• 
   Montenegró
  


• 
   Bosznia-Hercegovina
  


• 
   Horvátország
  


• 
   Szlovénia
  


• 
   Olaszország
  

Államszervezet

A Monarchia közös szervei

Bővebben: Császári és Királyi Hadsereg, Császári és Királyi Haditengerészet és Osztrák–Magyar Monarchia Légjáró csapatai

Bővebben: Az Osztrák–Magyar Monarchia külügyminiszterei, Az Osztrák–Magyar Monarchia hadügyminiszterei és Az Osztrák–Magyar Monarchia pénzügyminiszterei

I. (IV.) Károly (1916–1918)

Az Osztrák–Magyar Monarchia közjogi értelemben két önálló államból állt, melyeket a közös uralkodó személye (osztrák császár és magyar király) és a közös ügyek (külügy és hadügy) kapcsolt össze. Az uralkodó személyének egybeesését a két államnak a trónöröklést egymástól függetlenül, de teljesen azonos módon szabályozó törvényei biztosították, már a 18. század óta. Az uralkodó teljes címe tartalmazta valamennyi, az osztrák császári és a magyar királyi címhez történelmileg kapcsolódó országra és tartományra való hivatkozást, de ez merő formalitás volt csupán, közjogi következménye nem volt.

A közös ügyek vitele a közös külügyminisztérium és a közös hadügyminisztérium feladata volt. Ezek költségeinek fedezésére a két állam tízévenként megújított szerződésben meghatározott arányban (kvóta) járult hozzá, az általuk így átengedett pénzeszközök kezelése a közös pénzügyminisztérium feladata volt. A közös pénzügyminisztérium később néhány más, a két állam által átengedett feladatot is megkapott, elsősorban az 1908-ban a Monarchia által bekebelezett Bosznia-Hercegovina közigazgatásának irányítását. (Az ezt megelőző harminc évben, amikor a tartományok jogilag még a Török Birodalomhoz tartoztak, de a Monarchia megszállása alatt álltak, a közös hadügyminisztérium felügyelte a helyi közigazgatást.)

Az uralkodón és a három közös minisztériumon kívül a Monarchiának nem volt más közös szerve. A közös végrehajtó szervek parlamentáris ellenőrzésére a két állam törvényhozásai (az osztrák Birodalmi Tanács és a magyar Országgyűlés) delegációkat küldtek ki. Ezek azonban nem alkottak közös törvényhozó testületet, csupán a kifejezetten rájuk ruházott hatáskörben jártak el, erősen korlátozott eljárási rend szerint. Ezeket az uralkodó hívta össze, évente felváltva Budapestre és Bécsbe (vagy elvileg bármely osztrák tartomány fővárosába). A delegációk nem tárgyaltak együttesen, mindig külön-külön hallgatták meg a közös minisztereket és alakították ki saját álláspontjukat többségi szavazással, egymással pedig csak írásban érintkeztek. Amennyiben ez az eljárás nem vezetett eredményre, vagyis közös álláspont kialakítására, úgy a delegációk együttes ülést tartottak, kizárólag szavazás céljából.

A közös hadügyminisztérium, illetve az uralkodó személyes irányítása alatt állt a közös hadsereg, melynek 1889-től Császári és királyi hadsereg volt a hivatalos neve.

Közigazgatási beosztás

Az Osztrák–Magyar Monarchia közigazgatási felosztása (1910)

Ciszlajtánia: 1. Bohémia, 2. Bukovina, 3. Karintia, 4. Krajna, 5. Dalmácia, 6. Galícia, 7. Osztrák tengermellék, 8. Alsó-Ausztria, 9. Morvaország, 10. Salzburg, 11. Szilézia, 12. Stájerország, 13. Tirol, 14. Felső-Ausztria, 15. Vorarlberg; Transzlajtánia: 16. Magyar Királyság 17. Horvát–Szlavónország; 18. Bosznia és Hercegovina közösen kormányzott tartomány

A Monarchiának a közös hadsereg területi szervein kívül nem volt saját területi közigazgatása. A két állam önállóan, egymástól függetlenül alakította közigazgatási rendszerét és beosztását. A kiegyezés utáni években mind az Osztrák területeken, mind pedig a Magyar Királyságban a kor szellemének és követelményeinek megfelelő, viszonylag korszerű közigazgatási és önkormányzati rendszer alakult ki, ami tekintettel volt a történelmi hagyományok sajátosságaira is.

Ausztria történelmileg kialakult tartományokra (németül: Land) oszlott, melyek egyedileg szabályozott, több-kevesebb autonómiával rendelkeztek. A legnagyobb belső önállóságot a főleg lengyelek és ukránok által lakott, nagyrészt a helyi lengyel vezető réteg irányítása alatt álló Galíciai és Lodomériai királyság érte el. Az osztrák tartományokon belül és közöttük jelentős nemzetiségi különbségek és feszültségek voltak, amire a közigazgatási rendszer nem tudott, de valójában nem is akart választ adni.

Magyarországhoz autonóm társországként tartozott Horvát–Szlavónország, mely az ország többi részével együtt egységes szervezetű és jogállású területi önkormányzatokra, törvényhatóságokra (vármegyék, törvényhatósági jogú városok, Budapest fő- és székváros, valamint a Fiume város és kerülete) oszlott.

A Monarchia 1878-ban az Oszmán Birodalommal kötött megállapodás alapján megszállta, majd 1908-ban annektálta (bekebelezte) Boszniát és Hercegovinát. A két tartomány a megszállás idején nemzetközi jogi értelemben továbbra is az Oszmán Birodalom része volt, de közigazgatását a közös hadügyminisztérium felügyelte. A bekebelezés után a tartományok közigazgatását a közös pénzügyminisztériumnak rendelték alá.

Az Osztrák Császárság közigazgatása

Ország	Központ	Népesség	Terület
	(a város népessége)	1910-ben	km²
Cseh Királyság	Prága (224 000)	6 769 000	51 948
Dalmáciai Királyság	Zára (14 000)	646 000	12 833
Galíciai és Ladomériai Királyság	Lemberg (206 000)	8 025 000	78 493
Alsó-Ausztriai Főhercegség	Bécs (2 031 000)	3 532 000	19 822
Felső-Ausztria Főhercegség	Linz (71 000)	853 000	11 981
Bukovinai Hercegség	Czernowitz (87 000)	800 000	10 442
Karintiai Hercegség	Klagenfurt (29 000)	396 000	10 327
Krajnai Hercegség	Ljubljana (47 000)	526 000	9 955
Salzburgi Hercegség	Salzburg (36 000)	215 000	7 153
Felső- és Alsó-Sziléziai Hercegség	Troppau (31 000)	757 000	5 147
Stájer Hercegség	Graz (152 000)	1 444 000	22 426
Morva Őrgrófság	Brünn (126 000)	2 622 000	22 222
Tiroli Hercegesített Grófság	Innsbruck (53 000)	946 000	26 683
Osztrák Tengermellék	Trieszt (161 000)	895 000	7 969
Vorarlberg	Bregenz (9 000)	145 000	2 601
Osztrák Császárság		28 571 900	300 002

A Magyar Királyság közigazgatása

Ország	Központ	Népesség	Terület
	(a város népessége)	1910-ben	km²
Magyarország a társországok nélkül	Budapest (1 290 000)	18 264 533	282 297
Horvát–Szlavónország	Zágráb (80 000)	2 621 954	42 534
Fiume város és kerülete	Fiume (39 000)	48 800	21
Magyar Királyság		20 886 487	324 762

Közösen kormányzott terület

Ország	Központ	Népesség	Terület
	(a város népessége)	1910-ben	km²
Bosznia és Hercegovina	Szarajevó (52 000)	1 931 802	51 199
Osztrák–Magyar Monarchia		51 390 223	675 963

Legnépesebb települések

Népesség

Etnikai és nyelvi megoszlás

Nemzetiségek eloszlása az Osztrák–Magyar Monarchia területén. Forrás: William R. Shepherd: Historical Atlas (1911)^[28]

Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása utáni államhatárok

Az alábbi táblázatok mutatják be az 1910-es népszámlálási adatokat.^[29]

Az alábbi táblázatban a zsidókat Ausztriában németnek írták be 1910-ben, de nem ez volt az anyanyelvük.

Felekezeti megoszlás

vallási megoszlás 1881-ben^[31]

Az 1910. évi népszámlálás szerint a vallások a következőképpen oszlottak meg: ^[32]

Nagyvárosok

Nemzetiségi problémák és reformelképzelések

Illusztráció Nagy Géza (1855-1915) és Nemes Mihály (1866-1945) Magyar viseletek története című művéből (1900)

Az 1848-as forradalmak után feltámadt a nacionalizmus a különböző nemzeteknél. Ez ahhoz vezetett, hogy a birodalomban és később a monarchiában is fel-feltörtek a függetlenedési elképzelések, amelyeket újra és újra letört a kormány. A nemzetek úgy gondolták, hogy a független nemzetállamok erősítik meg a kontinenst. A nemzetiségi kérdést azonban nem tudták megoldani, és ez rányomja a bélyegét a mai helyzetre.^[34]

A monarchia reformelképzelései nem voltak elég hatékonyak, sokszor kivitelezhetetlenek voltak. A reformelképzelés első lépése a kiegyezés volt. Az osztrákokon kívül a magyarok is előnyét élvezték így a monarchiának. A többi nemzet azonban nem volt ilyen jogok birtokában, továbbá a magyarosítás is hozzájárult az államalakulat szétesésének. Magyarország egy „pszeudo-nemzetállam” volt, úgy kormányozták az államot, hogy nem vették figyelembe a nemzetiségek akaratait.^[35]

Az Osztrák Császárságban jobban bántak a nemzetiségekkel. Az igazságszolgáltatásban figyelembe vették a szláv és román nemzetiségűeket. A szlovéneknek Dél-Stájerországban több joguk is volt, míg Csehországban nem kapták meg ugyanazon jogokat, tehát ellentétről beszélhetünk.^[35] Magyarországon sem voltak az alkotmányban leírva a nemzetiségekkel szembeni megkülönböztetések, de a gyakorlatban alkalmazták az igazságszolgáltatásban és a politikában.^[35]

Az Osztrák Császárságban a németek és a csehek közötti kapcsolat egyre romlott, aminek következtében szükséges volt egy komoly változtatásra. A délszláv trialista program volt a legnagyobb reformterv, azonban a szlovének nem szerepeltek ebben a tervben.^[36] Emellett az osztrák és magyar területeken egy horvát vezetésű délszláv birodalmat akartak létrehozni. Ez a délszláv állam gyengítette volna Magyarországot, továbbá a nagyszerb elképzeléseknek is szöges ellentéte volt. A trializmus sem oldotta volna meg a nemzetiségi problémákat. A horvát trializmus gondolatát a Hohenwart-terv is átvette 1871-ben csak a csehek részére írta át. A cseheknek egy sajátos státuszt adtak volna. Az osztrák nemzetiségi politika azonban továbbra is nyitott maradt, eredmények nélkül.^[37]

A trialista koncepció a monarchia utolsó évtizedében a trónörökös Ferenc Ferdinánd hajlott egy föderalista állami berendezkedésre (Nagy-ausztriai Egyesült Államok), azonban a magyar politikai elit, a délszláv ellentét megakadályozta ebben.^[38]

Magyarosítás Magyarországon

Bővebben: magyarosítás

Kivándorlás a monarchiából

Trieszti jelenet: felszállás egy Amerikába induló hajóra

1876 és 1910 között körülbelül 3,5 (más adatok szerint 4) millió fő hagyta el a monarchiát. Ők munkanélküliek és szegények voltak, akik reményekkel telve indultak el az Újvilágba. 1,8 millióan a Lajtáninnenről, 1,7 millióan pedig a Lajtántúlról hagyták el az államszövetséget. 3 millióan az Amerikai Egyesült Államokban, 358 ezren Argentínában, 158 ezren Kanadában, 64 ezren Brazíliában, 4 ezren Ausztráliában kerestek maguknak új hazát. A maradék pár ezer fő egyéb országokba költözött.

1907-ben kereken 1 millió fő emigrált. A magyar és az osztrák kormánynak sürgősen megoldást kellett találnia a munkanélküli fiatalok elvándorlásának megakadályozására. 1901-1905 között Ausztriában 65 603 ingatlant és 45 530 parcellát árvereztek el az emigránsoknak.

A legfontosabb kikötők, ahonnan a kivándorlók elhagyták Európát, Hamburg és Bréma volt. Innen indultak a Norddeutsche Lloyd és a Hamburg-Amerika-Linie társaságok hajói. Egy hajóút New Yorkba a 19. század közepén első osztályon 1 hónap volt. 1900 körül jó időben csak 1 hét. Triesztből az Austro-Americana hajóin 15 napig tartott az utazás. Évente 32-38 hajó ment az USA-ba. A hajókon az utazás nagyon kényelmetlen volt, viszont a hajótársaságoknak rengeteg hasznot hoztak.

A legtöbb kivándorló Galíciából hagyta el a monarchiát, 1907 és 1912 között 350 ezren. Ez egy osztrák miniszter 1912. március 12-i interpellációjából derül ki.^[39]

Gazdaság

Budapest 1896-ban

A kiegyezést követő fél évszázad egyike a magyar gazdaság sikertörténeteinek. Bár a fejlődés pontos üteméről megoszlanak a vélemények, abban mindenki egyetért, hogy elmaradott agrárországból a 20. század elejére fejlett élelmiszeriparral rendelkező és intenzív exporttevékenységet folytató agrár-ipari országgá vált.

• 
  Berend T. Iván és Ránki György a nemzeti jövedelem évi növekedését előbb 3,7, majd 3,2%-ban állapították meg. Ez azt jelenti, hogy az 1867-est 100%-nak véve a nemzeti jövedelem értéke 1900-ra megháromszorozódott, 1914-re pedig több mint megötszöröződött.


• 
  Katus László számításai szerint a GDMP, azaz a bruttó hazai anyagi termék, amiben a nem anyagi jellegű szolgáltatások nem szerepelnek, 1867 és 1913 között valamivel lassabban, évi 2,4%-kal nőtt, azaz: csaknem megháromszorozódott. Az európai növekedés átlagos dinamikáját azonban még ez is meghaladta. Ennél magasabb növekedési ütemet ugyanis csak a dán (3,2%), a svéd (3,0%) és a német (2,9%) gazdaság produkált.


• Egy harmadik számítás szerint, amely a bruttó nemzeti jövedelemre (GNI) vonatkozik, tehát a szolgáltatások mellett a külföldről szerzett jövedelmeket is figyelembe veszi, az Osztrák–Magyar Monarchia 1860 és 1910 között 1,76%-os évi növekedést ért el, miközben Európa egésze 1,88%-ost. Ezzel az ütemmel a Monarchia megelőzte a balkáni és dél-európai országokat, egy kategóriába tartozott Belgiummal, Hollandiával, Norvégiával, Oroszországgal és Nagy-Britanniával, s elmaradt a leggyorsabban fejlődő Svédországtól, Dániától, Németországtól, Svájctól, Franciaországtól és Finnországtól. Figyelembe véve, hogy a magyar gazdaság valamivel gyorsabban növekedett, mint az osztrák részeké, az ország 1867 és 1914 közötti teljesítménye e számítás alapján is kiemelkedőnek, ha nem is élenjárónak tartható.

1914-ig összesen 114 község és város polgárai számára vált elérhetővé a villamosenergia szolgáltatás.^[40]

Kultúra

Művészetek a monarchiában

Osztrák-Magyar birodalmi nagycímer

A birodalom nagy részében a monarchia időszaka igen nagy ipari és gazdasági fejlődéssel járt. A tartományok és a települések gazdagodásával egyre több pénz jutott a fejlesztésekre és a művészetekre. Ekkoriban épültek ki Közép-Európa legnagyobb és legfejlettebb vasúthálózatai. A városfejlesztések hatására egész negyedek és városrészek épültek. A művészeti oktatás színvonala és a művészeti intézmények és társaságok szerveződése pezsgő kulturális életet épített ki, melynek eredményeit ma is érezzük.

Építészet

A kor építészetét a birodalom egészében az eklektika és a historizmus határozta meg. A régi történelmi stílusok újjáéledése és keveredése szinte az összes korabeli épületen megfigyelhető. A historizmus jellegzetes alkotásai közé tartozott a Sugárút. A Hősök tere a historizmus kései korszakát idézi.

Egyetlen új irányzatként az art nouveau érkezett, melynek megfelelője a monarchiában a szecesszió nevet kapta.

A tudatos városrendezés számos város központját átalakította, máig hatóan meghatározva ezzel építészeti karakterüket is. A dualizmus időszakában alakult ki Bécs és Budapest jellegzetes városképe.

Budapest fejlődése miatt több hídra volt szükség, emiatt hídépítési láz tört ki a városban. Ekkor épült a Margit híd, a Ferenc József híd és az Erzsébet híd. A hidakon kívül templomokat, múzeumokat is felépítettek. A kor híres építésze Ybl Miklós volt, akinek a fő műve az Operaház. A külföldön ismert Eiffel-cég a Nyugati pályaudvart építette fel, amely az új vas-üveg szerkezetével európai színvonalú volt. ^[41]

Festészet

A monarchia idején a történelmi és a mitológiai témakörök uralták a festészetet. A kor híres festője Lotz Károly volt, aki romantika kedvelt témaköreit is megfestette, de az angliai esztéticizmus is jellemezte a műveit.

A falképfestészet kiemelkedő alakja Székely Bertalan volt, aki a romantikus tartalmú festményei után váltott. Ő festette a Vajdahunyadvár lovagtermét, a Nagyboldogasszony-templom freskóit.

A korszak festői közül többen külföldön tanultak. Ezeket az új stílusokat elhozták Magyarországra, ahol felvirágoztatták a festészetet, új megvilágításba helyezték azt. Ezen festők közül Benczúr Gyula emelkedett ki, aki a plein air stílust alkalmazta a kései munkáiban.

A magyar festészet kívülállójának Zichy Mihályt tekintik, aki az orosz cárok kegyeltje volt. Ő készítette Az ember tragédiája című műhöz az illusztrációkat.^[41]

Zeneművészet

A kiegyezés után a magyar zeneélet intézményeit teremtették meg először. Ilyen volt a Zeneakadémia. A zenei élet felvirágzása is ekkor kezdődött, köszönhetően a magyar úri osztálynak. Ez egy összetett réteg volt. Egyik része a nemzetközi - német, olasz - műveket szerette, másik részük a hagyományosan magyar műveket. Ezeket nevezzük ma cigányzenének.

A falvakban nem mutatkozott meg az európai zene, ott még a népzene volt a legkedveltebb stílus. A kis- és nagyvárosok igyekeztek felvenni a versenyt a fővárossal, de a különbségek megmaradta a Monarchia végéig.

A kor híres zeneszerzői Erkel és Liszt Ferenc voltak. Az ő tiszteletükre haláluk után egyesületek is alakultak: Liszt-egyesület 1870-ben.

A zenei társulatok száma is egyre gyarapodott. Kassán, Temesvárott énekegyesületek alakultak, több városban cigány és katonazenekarok kezdték meg munkájukat.^[42]

Táncművészet

A monarchia a táncművészetekre is jótékony hatással volt, ugyanis több egyesület, egylet, könyvkiadó is megalakult. Az akkori tánckultúra elitjét a Népszínház, az Operaház és a Király Színház jelentette. Az első főleg a népszínművek, a második az operák és balettek, a harmadik az operettek bemutatásának színhelye volt.

A kiegyezés után a báltermekben újra csárdást jártak az emberek. Azonban más népek táncait - valcer, polka - táncolták. Német és francia mintára táncmesteri könyvek jelentek meg, amelyek a magyar táncok taníthatatlanságáról írtak. A század végére az amerikai négerek által kedvelt táncok is begyűrűztek a monarchia területére. Ezek társastáncok voltak mind (tangó, one step, two step).

A tánctudomány ekkor élte gyermekkorát. Az első jelentős művet csak 1908-ban adták ki: Fabó Bertalan: A magyar dal zenei fejlődése címmel. A tudósok vitáit az Ethnographia című újság hozta le. A 20. század elején kezdte meg a két nagy népdalgyűjtő (Bartók Béla, Kodály Zoltán) a munkáját. A kor technikai felszereltsége azonban nem volt alkalmas, hogy rögzítse a mozdulatokat, ritmusokat (pontosabban volt fonogram és filmfelvevő, de nem terjedt még el).^[43]

Színművészet

A kiegyezés után, 1869-ben megalakult az első általános színház ügynökség, amely maga köré gyűjtötte a színházi élet szereplőit. Lapot is indítottak Színpad címen. 2 évvel később még színészkongresszust is tartottak, amelynek célja egy szövetség létrehozása volt. Kialakítottak egy színikerületi rendszert, amely 1878-1949 között érvényben volt.

A monarchia idején színházépítési láz volt. A kiemelt színházakat ráadásul egyetlen cég építette, az osztrák Fellner és Helmer: Wiesbadentől Odesszáig 48 teátrumot emeltek. Budapesten a Népszínházat (1875), a Somossy Orfeumot (a mai Operettszínház, 1894), Vígszínházat (1896) húzták fel.
^[44]

Filmművészet

A filmezést a 19. század végén találták ki. A Monarchia úttörő volt ebben, mert már 1896-ban Budapesten is vetítettek. Azután a kópiákat továbbvitték az ország vidékeire. A vetítések során tudományos-ismeretterjesztő és szórakoztató műsorszámokat mutattak be. ^[45]

Tudomány

Oktatási rendszer

Az írni-olvasni tudók aránya az 1880-as népszámlálás szerint

A Monarchia idején a kötelező általános iskolai oktatás hatására az analfabetizmus csökkent, azonban még így is jelentős volt.

A következő táblázat az analfabéták arányát mutatja be 1880-1900 között a 6 éven felüli személyek esetében.^[46]

Kulturális látnivalók

Az Osztrák–Magyar Monarchia területén létezett ménesbirtokok billogjai, lóbélyegei.

A kulturális látnivalók közül több ma is áll. Ilyen a budapesti parlament, a budapesti hidak, a pécsi zsolnai gyár, Herkulesfürdő, Trieszt kikötője, stb.

Számos látnivaló azonban megsemmisült az idők folyamán, például főúri kastélyok.

Néprajz

Gasztronómia

A monarchia a multikulturalizmus miatt a különböző konyhák ízei keveredtek.

Ez idő tájt több ételt is kitaláltak. Ilyen volt a dobostorta is, amelyet először Dobos C. József készített el 1884-ben. A császármorzsa is ekkor hódította meg az államszövetséget. Cukornádtermelő gyarmatai nem lévén népszerű itala volt a rum helyett gyártott Inländerrum, melynek egyes márkái máig is népszerűek a Monarchia utódállamaiban.

Szimbólumok

Zászlók

A monarchiának nem volt közös állami zászlaja, azonban a piros-fehér-piros hadi- és tengeri zászlaja közös volt. Ezt 1781. januárja óta használták, a monarchiában 1869. augusztus 1-jén rendszeresítették.^[47] 1915. október 12-én a császári rendelet alapján új tengeri zászlót terveztettek^[48], amely alapján új hadi- és tengeri lobogót készítettek. A háború miatt azonban, sosem vezették be ezt a két lobogót.

Hadilobogó (1867-1918)

Kereskedelmi lobogó (1867-1918)

1915-ös hadilobogó (nem lett bevezetve)

Az Osztrák Császárság zászlaja

A Magyar Királyság zászlaja

Címerek

Lásd még: az Ausztria címere és a Magyarország címere cikket

Az Osztrák–Magyar Monarchia hivatalos nagycímere sosem készült el. A megalakulásától kezdve, 1867-től a Habsburg-ház kétfejű sasa volt az reálunió fő szimbóluma, amely az egyik szárnya alatt Magyarország, míg a másik szárnya alatt Ausztria szimbólumait ábrázolta, ám ez rangját illetően egy középcímer volt. Ez idő alatt még egy kiscímer is hivatalban volt, szintén a kétfejű sas szimbólumával a középpontban.

Az Osztrák–Magyar Monarchia kis- és középcímerei

A Monarchia kiscímere 1915-ig

A Monarchia kiscímere 1915 és 1918 között

A Monarchia középcímere 1915-ig

A Monarchia középcímere 1915 és 1918 között

Ezeket a címereket váltotta fel 1915-ben egy új kis- és középcímer. Az új kiscímer a két egyenlő állam címereit ábrázolta, közötte pedig a közös uralkodóház címerével, alattuk pedig a latinul íródott Indivisibiliter ac Inseparabiliter (németül Unteilbar und untrennbar, míg magyarul Feloszthatatlanul és elválaszthatatlanul), feliratok voltak olvashatók, melyek a Monarchia mottója voltak. A nagycímer hiányában az 1915-től életbe lépett új középcímert tekintjük az államszövetségek szimbólumának. Ezen a két állam középcímere szerepel az adott állam társországaival egybekötve, ezek mellett pedig az egyik oldalon egy sas, a másik oldalon pedig egy angyal szerepel, mint pajzstartó, alattuk pedig a jól ismert mottó olvasható. Ezek mellett a két állam területének is megvoltak a saját címerei.

Az államok saját címerei

Az osztrákok kiscímere 1915 és 1918 között

Az osztrákok középcímere 1915 és 1918 között[49]

A magyarok kiscímere 1915 és 1918 között

A magyarok középcímere 1915 és 1918 között

Jegyzetek

Fordítás

Ez a szócikk részben vagy egészben az Österreich-Ungarn című német Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.

Források

• 
  ↑ Austro-Hungarian Empire: Austro-Hungarian Empire 1867-1918. Wien-Venna. [2011. november 23-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. szeptember 4.)
  


• 
  ↑ Szávai:Az OMM: Szávai Ferenc: Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásának következményei. Pécs: Pro Pannonia Kiadói Alapítvány. 2004. ISBN 963 9498 34 3  
  


• Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben. 21 kötetben, 1886-1889. (Hozzáférés: 2011. augusztus 8.)


• 
  ↑ kézirat: I. Ferenc József kézirata; Stephan Vajda: Felix Austria. Eine Geschichte Österreichs. (németül) Bécs: Ueberreuter. 1980. ISBN 3-8000-3168-X  
  


• 
  ↑ másnév: Eva Philippoff: Die Doppelmonarchie Österreich-Ungarn. Ein politisches Lesebuch (1867–1918). Villeneuve d’Ascq: Presses Univ. Septentrion. 2002. ISBN 2-85939-739-6  
  


• 
  ↑ kuk: Michael Kotulla: Deutsche Verfassungsgeschichte: Vom Alten Reich bis Weimar (1495–1934). Springer: (kiadó nélkül). 2008. § 32 II. o. ISBN 978-3-540-48705-0  
  


• 
  ↑ aeiou: Utódállamok. www.aeiou.at. (Hozzáférés: 2011. szeptember 6.)
  


• 
  ↑ 1922 ápr 6.: § 6 Römer Übereinkommen der Nachfolgestaaten vom 6. April 1922. www.aeiou.at. (Hozzáférés: 2011. szeptember 6.)^{[halott link]}


• 
  ↑ Schneefuss: Österreich: Walter Schneefuss: Österreich Zerfall und Werden eines Staates. (németül) Lipcse: (kiadó nélkül). 1937. 150. o.  
  


• 
  ↑ Gyarmati:revízió: Gyarmati György: A revízió alternatívája. A regionális integráció formaváltozásai a magyar politikai gondolkozásban, 1920-1944. Limes, X. évf. 28. sz. (1997. feb.)


• 
  ↑ von Reden: Az OMM: Alexander Sixtus von Reden: Az Osztrák-Magyar Monarchia - Történelmi dokumentumok a századfordulótól 1914-ig. Budapest / Salzburg: Széchenyi Kiadó / Druckhaus Nonntal Bücherdienst. 1989.  
  


• 
  ↑ Kettős kötődés műv: Kettős kötődés: Az Osztrák–Magyar Monarchia - a Művészettörténelem. Encyclopaedia Humana Hungarica. (Hozzáférés: 2011. szeptember 4.)
  


• 
  ↑ Kettős kötődés zene: Kettős kötődés: Az Osztrák–Magyar Monarchia - a zeneművészet. Encyclopaedia Humana Hungarica. (Hozzáférés: 2011. szeptember 4.)
  


• 
  ↑ Kettős kötődés tánc: Kettős kötődés: Az Osztrák–Magyar Monarchia - a táncművészet. Encyclopaedia Humana Hungarica. (Hozzáférés: 2011. szeptember 4.)
  


• 
  ↑ Kettős kötődés szín: Kettős kötődés: Az Osztrák–Magyar Monarchia - a színházművészet. Encyclopaedia Humana Hungarica. (Hozzáférés: 2011. szeptember 4.)
  


• 
  ↑ Kettős kötődés film: Kettős kötődés: Az Osztrák–Magyar Monarchia - a filmművészet. Encyclopaedia Humana Hungarica. (Hozzáférés: 2011. szeptember 4.)
  


• 
  ↑ WoerterbuchVRBdII: Nach Karl Strupp/Hans-Jürgen Schlochauer/Herbert Krüger/Hermann Mosler/Ulrich Scheuner: Wörterbuch des Völkerrechts'. (Hozzáférés: 2011. szeptember 4.)
  


• 
  ↑ Népszámlálás: Geographischer Atlas zur Vaterlandskunde an der österreichischen Mittelschulen. Bécs: K. u. k. Hof-Kartographische Anstalt G. Freytag & Berndt. 1911.  
  


• 
  ↑ MK 1910: anyanyelvek. Sulinet. (Hozzáférés: 2011. szeptember 6.)
  


• 
  ↑ Magyar települések: Magyar települések. Magyar elektronikus Könyvtár. (Hozzáférés: 2011. szeptember 6.)
  


• 
  ↑ Oktatás: Anton L. Hickmann (Hrsg.): Geographisch-statistischer Taschen-Atlas von Österreich-Ungarn. (németül) 3. Bécs / Lipcse: (kiadó nélkül). 1909.  
  


• 
  ↑ Szabad Sajtó 19: (cím nélkül) . Neue Freie Presse újság, (1918. okt. 19.) 1. o.


• 
  ↑ Szabad Sajtó 29: (cím nélkül) . Neue Freie Presse újság, (1918. okt. 29.) 1. o.


• 
  ↑ Szabad Sajtó 26: (cím nélkül) . Neue Freie Presse újság, (1918. okt. 26.) 1. o.


• 
  ↑ Zsebatlasz: Kogutowitz Károly – Hermann Győző: Zsebatlasz: Naptárral és statisztikai adatokkal az 1914. évre. Budapest: Magyar Földrajzi Intézet R.-T. 1913. 69., 105. o.  
  


• 
  ↑ 225 év: Agstner Rudolf: 225 Jahre diplomatische und konsularische Präsenz. (német nyelven). Sulinet, 2010. március 9. [2015. szeptember 23-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. szeptember 10.)
  


• 
  ↑ krónika: Wien und Peking im Spiegel der Zeit – Chronik der diplomatischen Beziehungen (német nyelven). Sulinet, 2007. június 10. [2007. szeptember 27-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. szeptember 10.)
  


• 
  ↑ nemzetiség: Robert A. Kann: Zur Problematik der Nationalitätenfrage in der Habsburgermonarchie 1848–1918. fejezete: Adam Wandruszka, Walter Urbanitsch (Hrsg.): Die Habsburgermonarchie 1848–1918. című műben található meg. (németül) Bécs: (kiadó nélkül). 1980. 47. o. ISBN 3-7001-0217-8  
  


• 
  ↑ nemzetiség 2: Robert A. Kann: Das Nationalitätenproblem der Habsburgermonarchie: Geschichte und Ideengehalt der nationalen Bestrebungen vom Vormärz bis zur Auflösung des Reiches im Jahre 1918. (németül) Graz/Köln: (kiadó nélkül). 1964.  
  


• 
  ↑ trializmus: trializmus. Magyar katolikus lexikon. (Hozzáférés: 2011. szeptember 11.)
  


• 
  ↑ kivándorlás: Horst Friedrich Mayer – Dieter Winkler: In allen Häfen war Österreich. Die Österreichisch-Ungarische Handelsmarine. Bécs: Verlag der Österreichischen Staatsdruckerei. 1987. ISBN 3-7046-0079-2  
  


• 
  ↑ vallási megoszlás: Richard Andree: Die Symbole Österreichs. (németül) Bécs: Kremayr & Scheriau. 1995. ISBN 3-218-00594-9  
  


• 
  ↑ hadizászló: Peter Diem: Andrees Allgemeiner Handatlas. (németül) 1. Lipcse: Verlag Velhagen & Klasing. 1881.  
  


• 
  ↑ tengeri zászló: hadizászló. Carnet.hr. (Hozzáférés: 2011. szeptember 11.)
  


• 
  ↑ címer: RGBl. 327 u. 328/1915. Hugo Gerhard Ströhl hivatalos jegyzete alapján.


• 
  ↑ terület: Vedó Attila: Magyarország államhatárának megjelölése 1918–1947
  

További információk

Irodalom

• Szente Zoltán: Kormányzás a dualizmus korában. A XIX. századi európai parlamentarizmus és Magyarország kormányformája a kiegyezés után, Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 2011 (East-European Non-Fiction), ISBN 9789639777170
  


• 
  Fejtő Ferenc: Rekviem egy hajdanvolt birodalomért. Ausztria–Magyarország szétrombolása, Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1997 (Circus Maximus), ISBN 9637978879
  


• 
  Gerő András: Magyar polgárosodás, Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1993 (East-European Non-Fiction), ISBN 963797833X
  


• 
  Jászi Oszkár: A Monarchia jövője: A dualizmus bukása és a dunai egyesült államok (MEK)


• 
  Szabó Miklós: Politikai gondolkodás és kultúra Magyarországon a dualizmus utolsó negyedszázadában (MEK)


• 
  Bencze László: Uralkodók, főrangúak, katonák (MEK)


• 
  Zum 150. Geburtstag der österreichisch-ungarischen Doppelmonarchie gaben die Wiener Philharmoniker unter dem Dirigenten Zubin Mehta ein Konzert in Budapest. (ORF, 2017), youtube.com

Weboldalak

• A monarchia térképei


• Takács Zoltán (2006): Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben

Kapcsolódó szócikkek

Nézd meg a Osztrák–Magyar Monarchia címszót a Wikiszótárban!

• A Monarchia harmadik katonai felmérése


• Nemzetiségi politika a dualizmus korában


• Nagy-ausztriai Egyesült Államok

Sablon:Az Osztrák–Magyar Monarchia országai és tartományai m v sz Az Osztrák–Magyar Monarchia országai és tartományai (1867–1918) Ciszlajtánia: a Birodalmi Tanácsban képviselt királyságok és tartományok Felső-Ausztriai Főhercegség Alsó-Ausztriai Főhercegség Salzburgi Hercegség Stájer Hercegség Karintiai Hercegség Krajnai Hercegség Tirol Hercegesített Grófság Vorarlberg Cseh Királyság (Bohémia) Morva Őrgrófság Felső- és Alsó-Sziléziai Hercegség Galícia és Lodoméria Királyság Bukovinai Hercegség Dalmát Királyság Osztrák Tengermellék (Litorale) Görz és Gradiska Hercegesített Grófság Isztriai Őrgrófság Trieszt város Transzlajtánia: a magyar Szent Korona országai Magyar Királyság (Erdéllyel együtt) Horvát–Szlavónország Fiume város és kerülete Közös igazgatás alatt Bosznia-Hercegovina (1878/1908–1918)